{Vigyázz, kész, posztolj!} - Ezt/ezeket szeretem magamban

Ezt/ezeket szeretem magamban.

Jaj nekem. A rettegett kérdés. 

Tudjátok, én több szempontból is érdekes utat jártam be az elmúlt huszonakárhány évben. Nem, nem tudjátok meg, mennyi is az pontosan. Nem is számít. Szóval. Nem is igazán az események miatt, hiszen átlagos életem volt - többnyire. Talán kicsit többször találkoztam az erőszakkal, talán kicsit több kényszercselekvés és szorongás jutott osztályrészemül. Talán kicsit nehezebb volt minden. De nem ezek miatt érdekesek az elmúlt évek. Hanem a személyiségfejlődés miatt. Épp ezért nem szeretek beszélni magamról. A régi énem és a mostani énem olyan szöges ellentétben állnak egymással, hogy joggal kérdezhetné bárki, hogy fért ez a kettő egy 55 kilós kislányba? Valahogy megfért. Sosem beszélhetek úgy magamról, hogy ne említeném a múltam, mert az tett azzá, aki vagyok. Márpedig a múltamról nem szeretek beszélni. Jó kis klisés könyvet írhatna rólam bárki. Egy lány, sötét múlttal, féltve őrzött titkokkal és persze egy fordulattal, ami mindent megváltoztat. Ne aggódjatok,én úgyis megírom.

Szóval,hogy a témánál maradjunk - mert ez nekem valahogy mindig nehezen megy - nem lesz könnyű, de igyekszem összeszedni pár dolgot, amit igenis szeretek magamban. Meggyőző voltam? Pedig igyekszem..

- Az első és legfontosabb: meg tudtam változni. Olyan vagyok, mint a víz: úgy idomulok, ahogy a környezet megkívánja. De csak ha a meggyőződéseim is egyeznek ezzel! Borzasztó önfejű vagyok.

- Szeretem magamban, hogy házias vagyok. Szerintem ez olyan dolog, ami kiveszőfélben van a női társadalomból és én ezt nagyon sajnálom. Nekem nem okoz gondot, hogy háromfogásos ebédet rittyentsek az asztalra, odafigyelve arra is, hogy változatos legyen, és persze mindig sütök valamit. Az elengedhetetlen. Közben már ragyog a lakás, frissen vasalt ruhák illatoznak a nappaliban és még a madarak is a vállamon ülve csicseregnek.. Ja nem, az a Hamupipőke. Na jó, de tényleg házias vagyok! És lányok, higgyétek el, ez nagy erény.

- Mindent megteszek azokért, akiket szeretek. De komolyan, nincs lehetetlen. Ha valaki, aki fontos számomra akar valamit, az életem árán is megszerzem.

- Kitartó vagyok. Ezt nagyon sokszor cáfolhatnám, de ha elhatározom magam, akkor nincs az az erő, ami visszatarthatna. 

- Mindenkivel kedves vagyok. Ez akár rossz tulajdonságnak is beillene, sokszor estem miatta pofára. De ez ösztönös, ez ellen nem tudok mit tenni. Ha valakivel beszélek, reflexből mosolygok. Anyu, ezt tőled örököltem, a te hibád! 

- Ha valami érdekel, egy életre megjegyzem. Ha érdekes dologról hallok vagy olvasok, az agyam szivacs üzemmódba kapcsol és magába szív minden információmorzsát. Ez főleg az idegen szavaknál, kifejezéseknél fordul elő. Mindegy, milyen nyelven, megjegyzem. Ne is kérdezzétek, miért. Én sem tudom. 

- Mindig tudok újratervezni. Általában egy napom forgatókönyve úgy ötször-hatszor változik meg, de mindig tudom úgy alakítani, hogy minden szépen a helyére kerüljön. 

Na, nem is lett ez olyan rossz. Igazából  ez egy remek kis gyakorlat arra, hogy mélyen magunkba nézzünk és mindenféle cukormáz nélkül kielemezhessük a személyiségünket. Bizony, fontos az őszinteség, s a legfontosabb, hogy önmagunkkal őszinték legyünk! Mindig azt mondtam, azt az embert, aki nem szimpatikus, de felvállalja magát, sokkal többre tartom, mint azt, aki megjátsza magát, hogy imponáljon. 

Legyetek igazán önmagatok, ne álljatok be a sorba, és a legfontosabb: úgy szeressétek magatokat, ahogy vagytok!

Lakatos Levente: Bomlás

Kalandozások a szexuális tabuk és sokkoló gyilkosságok világában. Egy feltörekvő írónő és egy férfi prostituált bizarr munkakapcsolata. Hol a határvonal a túlfűtött szenvedély és az abnormalitás között? Élvezhető-e a megalázottság? Mi történik a felső tízezer asszonyaival a hotelszobák zárt ajtajai mögött? Az események középpontjában a sikeres kriminálpszichológus, dr. Lengyel áll, akinek amellett, hogy egyszerre két gyilkossági ügyet kell megoldania, meg kell küzdenie élete egyetlen, ám csillapíthatatlan démonával: a szexuális vággyal.

Jhaj kedves Levente. Feladtad a leckét. 

Bevallom, nagy kételyekkel indultam neki Lakatos Levente írásainak. Főleg, hogy nekem már az sem volt soha szimpatikus,ha egy író ügyes kis marketingfogásokkal igyekszik rajongótábort kialakítani maga köré, akiknek egy része fittyet hány irodalmi tudására, hisz hát olyan jól néz ki...
Reménykedtem, hogy a hatásvadász húzások nem terjednek ki a regényeire, persze tévedtem. Na de csak szép sorjában. 

Tudom, sok rajongó azzal érvel, hogy akiknek ez nem tetszik, azok csak irigyek,és írjanak jobbat! Nos, lehet,hogy nem tudnék jobbat írni, de attól még felismerem az értékeket és azt is, ha egy hatásvadász kliséhalmazt akarnak az orrom alá tolni.

Maga a könyv témája talán még érdekes is lenne, ha nem lenne ennyire beteg, és undorítóan pornográf. Mert nem, az erotikus nem itt kezdődik srácok! Ez kéremszépen, az irodalom megcsúfolása. Persze, mondhatjátok,hogy ez csak az én véleményem. Oké, akkor menjünk tovább.

Ha ettől az apróságról - amire egyébként az egész regény épült - eltekintünk, kapunk pár igen kidolgozatlan, labilis és hiteltelen szereplőt, egy lehetetlen bűnügyi helyzetet és a kedvencemet: egy kis misztikus-dark-vallási katyvaszt. Jaj nekem. A sztori több szálon fut, ami még érdekes is volt, bár bevallom, nagyrészt untam a dr. Lengyel-féle elmélázásokat, és az se izgatott túlzottan, miféle nőügyekbe keveredik éppen. Mellesleg, azok a részek, amik nem E/1-ben íródtak gyakran követhetetlenek voltak és összefolytak, sokszor csak kapkodtam a fejem, hol is vagyunk épp és kivel. Nem baj, okos kislány vagyok, kikövetkeztettem. 

A könyv buktatója nem csak a történet elborultsága volt (és itt most megjegyzem, vannak jó beteg könyvek és vannak erőltetetten beteg könyvek,remélem nem kell mondanom,ez melyik kategóriába esett), hanem az írásstílus. Bár stílusnak azért nem nevezném. Erőltetett párbeszédek, túlcsavart mondatok,máshol pedig a lazaságot és a modernséget igyekezett látszattatni, nem jött be. Mégis, az bosszant a leginkább,hogy a karakterek egytől egyig ellenszenvesek és borzalmas példát mutatnak mindenkinek. Laura egy gyenge és igencsak buta nőnek tűnt (könyörgöm, azért gyereket szülni,hogy majd az megoldja a kapcsolatukat?!) pedig ő egy intelligens, erős nőnek lett beállítva, aki a karrier terén is csak remekel. Valahogy én ezeket a jellemvonásokat sehol sem találtam. Van nekünk még egy dr Lengyel Dávidunk,egy sötét múlttal (még szép), persze dögös, okos, titokzatos,nem is kell ennél több! Az már ugye nem számít, hogy egy pszichopata. 
Jött még Dóra, aki egyszer ártatlan és tökéletes volt,máskor a megtestesült gonosz zsarnok. A hab a tortán, hogy semmi szerepe nem volt, azon kívül, hogy ő húzta el Dávid előtt a mézes madzagot a gyilkossági üggyel. Aztán végül megoldott mindent. Aha, persze. 

Aztán itt volt Szilvia. A stockholm szindróma új szintre emelője, a téboly és szökni vágyás pengéjén táncolva,mégis halál szerelmesen valakibe, aki úgy kínozta és alázta, ahogy nem szégyellte. Most ez komoly?! 
Na és persze Flórián. Mert ha valakinek ilyen varázsvesszője van, lehet akár egy tébolyult sátán fia is,ugyebár. A lényeg,hogy szexi és mindent megad, amire egy nőnek szüksége van. Csak az a ciki, hogy a Nőknek, nagybetűvel, igazi Nőknek nem erre van szükségük. Legalábbis nagyon remélem, mert ha ez az egész regény nem egy görbe tükör, egy karikatúra a mai társadalomról, akkor bizony nagy bajok vannak. 

Huh. Jól van,ígértem valami pozitívumot is. Igazából összességében szeretem a nyomozós könyveket, és az elején még tényleg kíváncsi voltam,mi sül ki ebből az egészből, továbbá annyira nem volt rossz, mint amire számítottam. De attól még jó se. Bocsi mindenkitől, az én gyomrom kezd eltelítődni ezektől. 

Na a vége... azt a betyárját,ennél jobban összecsapni akkor se lehetett volna, ha Leventét épp pisztollyal fenyegetik, hogy : "Kedves Levente, 10 másodperced van, hogy lezárd ezt a regényt, vagy golyót repítek abba a csinos kis arcocskádba!" Ha mégis így történt, akkor bocs!

Ezúton szeretnék elnézést kérni minden rajongótól a nyers hangnemért és persze az írótól is...bár talán tényleg jobban járna, ha modellnek állna, és felhagyna a nép butításával. Mi is jobban járnánk.

Carlos Ruiz Zafón : A mennyország fogságában.

"A férfi olyan, mint a muskátli. Akkor kel életre, amikor már épp kidobná az ember.

1957 karácsonya. A Sempere & Fiai könyvkereskedésben felbukkan egy baljós alak, és könyvet dedikál az épp távol levő segédnek. A segéd Fermín Romero de Torres, a könyv a Monte Cristo grófja. A nagyszájú, vagány Fermín a dedikáció láttán elsápad, és attól kezdve egyre furcsábban viselkedik.
Barátja, Daniel Sempere nyomozni kezd a baljós alak után, és elképesztő történetet göngyölít fel. A szálak a polgárháborúig, a Montjuc hegy tetején terpeszkedő barcelonai börtönerőd a mennyország 13-as cellájáig vezetnek. Ahonnan a fogoly általában zsákba kötve távozik."

Nem gondoltam, hogy az Angyali játszmát uraló sötétséget lehet még fokozni. De lehet. A mennyország fogságában a legrövidebb, mégis, ez a 324 oldal talán többet mond, mint az első két kötet együtt. A szél árnyékát nem múlhatja felül (Zafón akármit írna, szerintem azt már nem überelheti), de valami más minőségben mégis túlszárnyalta, ahogy az Angyali játszmát is. Ebben a könyvben Fermín barátunk kerül fő szerepbe, pontosabban az ő múltja, ami valamiképp összefonódott a második könyvben megismert David Martín sorsával, s ismeretlenül a Sempere családéval is. Itt minden mindennel összefügg, a szálak inkább összebogozódnak, minthogy szépen tisztázódnának,és bennem egyre több és több kérdés halmozódik - csak remélni tudom, hogy a sorozat záró kötetében tényleg mindenre fény derül.

Mindezek ellenére az író ismét nagyot alkotott. A humora, a lehengerlő stílusa összeköti a három regényt, mégis érezni lehet valami kis leheletnyi eltérést, ahogy a romantika és finomság egészen elveszik, és helyt ad a borzalmaknak, titkoknak - még több titoknak - és annak a sötét hangulatnak, amin még egy lélekmelengető esküvő sem enyhíthet.

 A könyv függővéggel zárul, igazi klasszikus mondat: "... de már tudja, hogy a történet, az ő története, még nem ért véget. Csak most kezdődik. " Nos, ezek után ki ne várná izgatottan a befejező részt, ugye?
Akárhogy is, Carlos Ruiz Zafón engem megvett kilóra, a neve nekem már garancia, s egyedi stílusával annyira belopta magát a szívembe, hogy írhatna bármiről, elolvasnám.

Kedvenc idézetem:

"A jövőt nem várni kell, hanem kiérdemelni."


a könyv Moly-adatlapja: A mennyország fogságában

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

A ​húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…

Az Elfeledett könyvek temetője sorozat második kötete, mégis elsőként ajánlanám mindenkinek. Bár számomra nem múlta felül A szél árnyékát, valamilyen módon mégis több volt. Vagy kevesebb. De egyáltalán nem hasonló. Az volt az érzésem, hogy míg A szél árnyékában Zafón csak bontogatta a szárnyait, félve tesztelgette, mennyit bír el a közönsége, itt, az Angyali játszmában már beleadott apait-anyait. Hullottak az emberek, folyt a vér patakokban, a szálak bonyolódtak, s ha választ is kaptunk egy kérdésre, az tucatnyi új kérdést szabadított ránk. 

A könyv végére ahelyett, hogy tisztázódtak volna a dolgok, csak zavarosabb lett minden. Hiába, ez nem egy nyári limonádé, itt nem lehet mondatok felett elsiklani, kőkeményen figyelni kell. És ha ez sikerül, akkor se lesz tisztább semmi. De legalább elmondhatjuk, hogy "Én megpróbáltam.." Mielőtt bárki félreértene, leszögezném, hogy leborulok Carlos bácsi tehetsége és nagysága előtt, egyedi és utánozhatatlan a stílusa (vagy csak nem vagyok még elég művelt, hogy feltűnjön, valakiről koppintotta :D ) és nagyon tetszett ez a könyve is. Sokkal nyomasztóbb, mint A szél árnyéka, pedig az sem egy lányregény, és bár sosem vágytam igazán Barcelonába, egyre inkább megy el tőle a kedvem. Sötét, véres, tébolyult regény ez, amit talán csak az íróhoz hasonló elborult elmék érthetnek teljesen, mi földi halandók meg csak pislogunk, mint hal a szatyorban. De van egy jó hírem, kedves barátaim, nem is baj, ha nem értjük teljesen. Az író magával ragadó stílusa, az érzelmek kusza kavalkádja és a fanyar humor tökéletesen kárpótol. Idézetek tömkelegét jelölgettem be, azokat, amiken jót kacagtam, azokat, amik nagy igazságot rejtettek vagy csak épp igen frappánsan voltak megfogalmazva, majd rájöttem, hogy lassan az egész könyvet idézhetném úgy ahogy van.

Kedvenc idézetem:

"Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és a fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket, akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk."


a könyv Moly-adatlapja: Angyali jatszma

Jodi Picoult: A nővérem húga

Amerika ​keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. 
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. 
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is. 
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. 
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.


Érdekes, miként választunk kedvenc írókat. Vannak, akik két-három könyv elolvasása után kijelentik: bármit is írjon, már biztos, hogy szeretni fogom. Akadnak, akik csak az ismertebb 'slágereket' ismerik egy-egy írótól, mégis kedvenccé avanzsálják. És végül: vannak, akik, noha egy könyvét sem olvasták még, érzik, hogy kedvenc lesz. Ez vagyok én.

Jodi Picoult nevével sokáig nem találkoztam, sem könyvesboltban, sem máshol. Talán azért, mert csak mostanában kapták fel, vagy talán csak jól elbújt előlem, mindegy is. Az első könyve, ami szembe jött velem nem a nővérem húga volt, hanem az Elrabolt az apám. Mégis ez került a kívánságlistámra. A belőle készült filmet ugyan nem láttam,de tudtam, hogy a könyv kell nekem. Karácsonykor anyukám a kívánságlistámról választott nekem könyvet, ami már akkor is túllépte a 90 tételt. Nos, én hiszek abban, hogy bizonyos könyvek nem véletlen találnak meg minket, ahogy az sem véletlen, hogy ugyan Karácsonyra kaptam, csak most jutottam az elolvasásáig.

A váltott szemszögű történetmesélés meglepett, de később kiderül, hogy enélkül aligha ért volna valamit a könyv. Igaz, kissé nehezen rázódtam bele, de imádtam. Sokak szerint Jodi Picoult egy kliséhalmazt gyárt minden könyvében, és ezért sokan nem is szeretik, sőt utálják a stílusát.
Szerintem, ha valaki ezt utálja, az nem elég érett még, hogy megértse és érzelmileg feldolgozza azokat a lélekboncolgató történeteket, amiket Picoult megalkot. Igen, megalkotja őket, mert ha szereted, ha nem, attól még igenis, egy csodálatos tehetséggel megáldott íróról beszélünk. Az én példám Wass Albert. Nem szeretem az ő giccses, már-már csöpögős és dagályos stílusát. De nem mondanám rá nyugodt szívvel, hogy nem tehetséges író. Mert az, attól függetlenül, hogy nem én vagyok az ő célközönsége.
Jodi Picoult sosem egyszerű témát dolgoz fel. Szereti az emberi döntéseket, azok miértjét, a családi konfliktusokat, a múltba nyúló, már szinte krimi jellegű ügyeket körbejárni.
A nővérem húga is főként az emberi lélektanról, a családon belüli kibogozhatatlan szálakról szól és persze arról, vajon a törvény engedhet-e egy 13 éves gyereknek, aki saját maga szeretne dönteni az életéről és az azt érintő orvosi beavatkozásokról.
A szereplők szerintem remekül ki lettek dolgozva, s ez főleg a váltott szemszögű elbeszélésnek köszönhető. Sara, az anyuka, amíg nem ismerjük a történetét, talán egy szörnyű embernek tűnik, aki csak azért vállalta harmadik gyermekét, hogy másik lányát életben tartsa. Nekem ez továbbra is ellenszenves. Ha valaki gyereket vállal, az ne okkal legyen, hanem mert szeretné azt a gyereket csak azért, mert. Igen, szeretetben nevelték fel Annát, és igyekeztek nem különbséget tenni a három csemete közt, mégis, bennem maradt egy aprócska tüske. Nem vagyok anyuka, így fogalmam sincs, hogyan döntenék én. Valószínűleg rettegnék és mindent megtennék, hogy megmentsem a kislányomat. Mindent. Nem tudok elítélni senkit, ez egy olyan helyzet, ahol, ahogy Anna mondta, ha nyerünk, akkor se nyerünk.
Talán néhányaknak tényleg klisésnek tünhetnek a szereplők belső monológjai, de kérdem én, az élet maga nem egy nagy kliséhalmaz? Ebből tevődik össze, hiszen nincs új a nap alatt. Ne várjuk el senkitől, hogy olyan titkot tárjon elénk, amit még senki, hiszen ez a könyv nem is erről szól, hanem arról, vajon lehet-e jól dönteni egy ilyen helyzetben.

A történet vége nagyon megrázó volt. Valahol számítottam rá, hogy nem úgy ér véget, ahogy kell, mégis, ezt éppen pont így nem hittem volna. Remek csattanó, még ha hatásvadász is, mert egy kicsit tényleg az. De kit érdekel?
Összességében imádtam a könyvet, alig tudtam letenni és léleksimogató, ugyanakkor lélekmarcangoló volt olvasni.

Kedvenc idézetem:

"Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie."

a könyv Moly-adatlapja: A nővérem húga

Márciusi rajzaim

Nos, az úgy volt, hogy a laptopom bemondta az unalmast. Reménykedtem, reménykedtem, de csak nem lett szerencsém. Ezért, kicsit megcsúszva, de jelentkezem az első havi rajz-adaggal, s ezentúl minden hónap utolsó napján jövök majd. A képminőségek is azt tükrözik, hogy telefonról igyekszem ügyeskedni, több- kevesebb sikerrel. Nézzétek el nekem, a tecnhika ősi ellenségem..
Ha a képre kattintotok, elvileg jobb minőségben mutatja. Nekem legalábbis élesebb volt :)

A március sajnos nem az alkotás jegyében telt - legalábbis nekem - így nem sok rajzot tudok most nektek mutatni, de úgy döntöttem, kipótolom őket régebbi rajzokkal. Ne higgyétek, hogy feleslegesen jöttetek ide ☺
A következő hónapokban viszont már jobban aktivizálom magam, megígérem. 😊
Jöjjenek először a márciusi rajzok:

Nagy kedvencem Snoopy, de színesben még nem sokat rajzoltam eddig, most viszont valahogy úgy éreztem, van bennem hozzá elég erő. Hogy sikerült-e vagy sem, azt döntsétek el ti!

A következőt tetoválásként láttam és nagyon megtetszett. Tűfilccel rajzoltam, nem mondom, hogy egyszerű volt :D Nagyon szeretem az anatómiai vonatkozású rajzokat, és ez cica is meg egyiptomi is, úgyhogy kedvencem lett hamar :D

Ez pedig egy továbbfejletsztett változat, amit már megbántam, nekem jobban tetszett szimplán. Késő bánat.

S most mutatok pár régebbit, mert ez így most lehangolóan kevés lett :D

Ezzel a szarvassal nagyon sokat dolgoztam, talán a legtöbbet az után az egész alakos csontváz-portré után :D 

A rózsa már valamivel gyorsabb volt, inkább csak levezető gyakorlat :)

A Star Wars film hatására, még tavaly rajzoltam. Meglepődnétek, milyen gyorsan ment :) Az arányok eltalálása után már szinte gyerekjáték. De addig eljutni... :D

Nos, ennyi voltam mára, április végén újra jelentkezem a rajzocskáimmal, remélem lesz időm valamivel több alkotással előrukkolni :D Igyekszem, igyekszem. Köszönöm a figyelmet, és jó alkotást kívánok mindenkinek, aki kedvet érez hozzá :) 

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Gyerekkorunk meséi, filmjei

Gyerekkorunk meséi, filmjei

A Vigyázz! Kész! Posztolj! egy nagyszerű kezdeményezés, s jelentem, én is beálltam a sorba, és ajánlom mindenkinek, csatlakozzatok, nem bánjátok meg! :) 
(A képre kattintva találtok részleteket)


Remek téma ez, én úgy gondolom.. 
S a bejegyzés sem sikerült rövidre, mint ahogy eredetileg terveztem... csak győzzétek olvasni! Én figyelmeztettelek...

Életünket rengeteg tényező alakítja, formálja olyanná, amilyenné válik a későbbiekben. Minden hatás közül mégis azok a legfontosabbak, amelyek gyerekkorunkban érnek minket. Életünkben leginkább gyerekkori élményeinkből, képi világainkból, szokásainkból és benyomásainkból építkezünk, s ezt mégis sokan alábecsülik. Pedig gondoljunk csak bele: többnyire úgy főzünk, ahogy anyáinktól, nagyanyáinktól láttuk és megszoktuk, akaratlanul is olyan otthonokhoz és tárgyakhoz vonzódunk, amik gyerekkorunkban is körülvettek minket, és ünnepeink, szokásaink is afelé húznak, amiket gyerekkorunkban megszoktunk.

A mesék/filmek különösen fontosak. Hogy miért? Nos, tegye fel a kezét, aki a mai napig emlékszik egy-egy jelenetre kedvenc meséjéből, fejből dúdolja a Csipkerózsika főcímdalát, de a Walesi bárdokat már csak bajosan tudná felmondani, az érettségi tételeket meg már talán sehogy.

Jobban befolyásol tehát, mik hatnak a gyermek-énünkre, mint sejthetnénk. A gyereknevelés egy kacifántos, és felelősségteljes feladat, s sokan ezt mégsem veszik komolyan. Az, hogy mit mutatunk a gyermekünknek, mit mesélünk neki, vagy épp melyik filmnél engedjük, hogy velünk együtt belekukkantson - ez mind kihathat akár egész életére.

Rendben, most már elég a bevezető locsi-fecsiből, jöjjenek az én gyerekkorom mese-és filmélményei.
Nem véletlen hoztam példának a Csipkerózsikát. Gyermekkoromban valami furcsa vágyam volt állandóan azt a mesét nézni, holott rettegtem tőle.
Az a rész, mikor Csipkerózsika születésnapjára készülődve a három tündér a tortát sütötte, az volt a kedvencem. Olyannyira, hogy többször vissza is tekertem a kazettát (hihi, bizony, azok a remek 90-es évek!). Nálunk a családban nagy hagyománya volt a sütésnek, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna valami sütemény az asztalon. Nagymamám szinte a konyhában élt, én pedig ámulva néztem, ahogy tésztát dagaszt, piskótát kever, pogácsát gyúr... számomra a mai napig a legkedvesebb hely a konyha. Ebből kifolyólag, azok a mesék, ahol ételek és konyhák is szerepet kaptak, máris kedvenceimmé váltak.
A Csipkerózsikából megmaradt másik jelenet, mikor a gonosz banya a lépcsőn lefelé lépked, illetve a sárkány, az a böhöm nagy sárkány... s e kettő miatt nem telt el úgy éjszakám, hogy ne sárkányokkal álmodtam volna. Azt hiszem, ez a párhuzam jól megmutatja, milyen hatást is gyakorol ránk egy mese vagy egy film.
Sokakkal együtt én is Disney meséken nőttem fel, amik akkoriban élték virágkorukat, s a Hamupipőke, Pocahontas vagy épp a Mulan engem is számos dologra megtanított. A természet szeretete az állatvilág mély tisztelete ébresztett bennem rokonszenvet a Pocahontas iránt is, s így felnőtt fejjel is sok igazságot és gyönyörű gondolatot tanulhattam belőle.

A televíziós meséket félretéve beszélnék kicsit az olvasott mese értékeiről is.
Sok tudományos mindenféle kimutatta, hogy az a gyerek, akinek rendszeresen mesélnek, értelmesebb, kreatívabb lesz, és nagyobb eséllyel szereti meg magát az olvasást is. Nos, én hiszem, hogy ez így van. És nem csak azért, mert nálunk nem volt olyan este, amikor ne hallottam volna mesét valamelyik családtagom szájából, s 4 évesen már olyan szókinccsel rendelkeztem, mint egy népmese-gyűjtemény; de úgy hiszem, egyfajta kapcsolatot is teremt a szülő a gyerekkel, egy bensőséges, szétszakíthatatlan szálat fűz ezáltal hozzá. Anyukámmal még ma is használunk szófordulatokat, amiket az általa felolvasott mesekönyvekből tanultam, és cinkosan összemosolygunk, ha az élet egy-egy jelenete kísértetiesen emlékeztet kedves mesehőseim viszontagságaira. Ez a kettőnk dolga, amit más nem érthet, és szerintem ennek varázsereje van.

Mint grafikus, a mesék képi világáról is úgy tartom, nagyban formálják későbbi ízlésünket, s azok, akiknek közük van bármilyen művészethez, sokat merítenek gyerekkori meseélményeikből. Az írott mesékre visszatérve pedig, nem is kell mondanom, mennyire fejleszti a kreativitást, a szókincset és persze a fantáziát! Egyszóval: mesék, legyen az mesekönyv vagy egy rajzfilm, de egy gyerekeknek szóló film is akár, borzasztóan fontosak minden gyerek életében. 
Na, jó, ennyit erről. Jöjjenek inkább gyerekkori kedvenceim! Kíváncsi vagyok, kinek voltak még kedvencei ezek :) 

Rajzfilmek:
Pocahontas, az abszolút favorit. 

Pinocchio, nem rég barátommal újranéztük, és az őrületbe kergettem azzal, hogy mondtam a szöveget a szereplőkkel, szóról szóra. :D

Micimackó, az eredeti, apacuka borzalom :D még felnőtt fejjel is azt mondom, nem félek én semmitől a világon, csak az apacukáktól...

Macskarisztokraták, mert már akkor is macskás voltam ízig vérig és persze szívemhez nőtt az összes szereplő, egytől egyig. Még a zsémbes Edgar is :D (na és ki nem imádta a libusokat benne? :D )

Frakk, csak hogy hazait is mondjak :D

Magyar népmesék, mert az kötelező

Vacak, a hetedik testvér; Isten tudja hányszor láttam gyerekként, még mindig tudom, hogy "Mer' a nyusz mer' a nyusz mer' a nyuszi az úr..!" :D

Szaffi, a legzseniálisabb alkotás 
mindmáig

Mesekönyvek:
Pöttyös Panni fanatikus voltam

Ingrid Sjöstrand Prücsök c. könyvéről már írtam, szerintem az a legtöbbet olvasott könyv a polcomon (bejegyzés itt )

Málnaszörp és szalmaszál, mind filmen mind könyvben imádtam.. "Csak az a szép zöld gyep.." :)

Az ezeregy éjszaka legszebb meséi, minden estére egy mese

Micimackó, ami elmaradhatatlan, akár kicsik, akár nagyok vagyunk!

Filmek:
Égigérő fű, a Málnaszörp és szalmaszál megfilmesítése

Bud Spencer filmek, mindegy melyik, csak ő legyen benne
Jackie Chan filmjei, az előzőhöz hasonlóan, bármelyik filmjét megnéztem :D

Végtelen történet, a maga furcsa mégis különleges hangulatával

Reszkessetek betörők, természetesen nálunk sem maradt ki egy Karácsonyko r sem :D na jó, azért a 8-10 alkalom után már kezdtük unni..

Akárhogy is, ezeket szerintem egész éjjel tudnám sorolni, mesékben gazdag gyerekkorom volt :) Minden gyereknek ilyet kívánok :)

A következő Vigyázz! Kész! Posztolj! bejegyzés még odébb lesz, de addig is igyekszem értékelésekkel és érdekességekkel előállni kedves kis közönségem elé :) Mindenkinek csodaszép estét, és a mielőbbi viszontlátásra :)

Ingrid Sjöstrand: Prücsök

Több új projektre is vállakoztam az elmúlt hónapban, mivel az olvasás nem mindig megy úgy, ahogy azt elképzeljük.. A könyves értékelések mellett minden hónap végén megmutatom nektek a havi rajz-termést, amit csendben firkálgattam unalmas óráimban (itt tekinthetitek meg a bevezető posztot) és a jó idő beköszöntével úgy döntöttem, kirándulásra adom a fejem - na de nem akármilyenre! - felkutatom és véleményezem Budapest számos ismert és ismeretlen antikváriumát kincsesbányáját. (bevezető poszt itt)
Harmadik projektem viszont főként anyukáknak- apukáknak szól: elhatároztam, hogy itt az ideje előcsalogatni gyermeki énemet rejtekéből (na jó, nem volt az úgy elrejtve..) és igen, gyermek- illetve ifjúsági könyvek olvasására/értékelésére adtam a fejem.
S ugyan mivel is kezdhetném ezt a kedves kis hagyományt, ha nem gyerekkorom abszolút kedvencével, a kevesek által ismert, ám annál nagyszerűbb könyvvel. Jöjjön hát a svéd írónő, Ingrid Sjöstrand remekműve: Prücsök.

"Ingeborg - általában Prücsöknek nevezik - Kalle húga, vagyis hogy várjunk csak egy kicsit! Ki nem állhatja, ha így beszélnek róla. Megelégelte, hogy egész életében mindig csak Kalle húga legyen. Kallét mindenki ismeri, így ha őt meglátják, csak annyit mondanak: "Aha, te Kalle húga vagy!" Mintha ő önmagában semmi és senki nem volna. De ennek vége! Prücsök az Prücsök, és nem csak 'húg' többé."

Ez a könyv az, amit betéve tudok már. Olvasta nekem anyukám, mikor egész kis óvodás voltam, olvastam én többször is, mikor már értettem a betűk világát, és olvastam felnőtt fejjel, párás tekintettel, sóhajtozva, miközben egy szelet gondtalan gyerekkort kaptam vissza.
A történet, mint már kitalálhattátok, Prücsök, a svéd kislány mindennapjairól szól. Prücsök óvodás, de már iskolás szeretne lenni, sőt, néha már-már felnőtt - hisz nekik olyan egyszerű, a felnőttek bármit megtehetnek, a felnőtteket nem nyaggadtja az idősebb testvér, és nem hívják őket csak 'Kalle húgának'. Prücsök saját akarattal, elképzelésekkel és belső világgal rendelkezik, amelyben helyet kap egy képzelt barát, Anne-Lunda, egy játékbaba, 'aki igenis élő'! s persze a család, az élet apró igazságai, és sok-sok tanulság.
A könyv viszonylag rövid történetekre van tagolva, bár fejezetek nincsenek benne, minden esetnek van egy kis lezárása, a gyerekeknek tehát nem kell izgulva elaludnia, vajon mi történik legközelebb. Semmi felkavaró, vagy ijesztő nem történik, ez a könyv az, ami. Egy bájos, szerethető humorú, élettel teli történet egy kislányról, s családjáról. A hangulata hűen visszadja a falucska atmoszféráját, s egy gyermek lelki világát, az életre való rácsodálkozását.
A főszereplőnket első pillanatra a szívembe zártam, s szerintem így tesz majd mindenki - akár kicsi, akár nagy.

Sajnos a könyv maga 1969-es kiadású, így biztos vagyok benne, hogy főként antikváriumokban található már csak meg, de ez ne riasszon el senkit, igazi kincsre lel, aki ezt a könyvet a kezében tartja.

a könyv Moly-adatlapja: Prücsök