Kylie Scott : Taktus

Az ébredést Las Vegasban nem éppen így képzelte 
Evelyn Thomas úgy tervezte, hogy hatalmas bulival ünnepeli a 21. születésnapját Las Vegasban. Őrült nagy bulival. De a legvadabb álmaiban sem jutott volna eszébe, hogy másnap reggel a fürdőszoba padlóján ébred, élete legdurvább másnaposságával, mellette egy kimondhatatlanul vonzó, félmeztelen, tetovált férfi, és az ujján gyűrű, amelyben akkora gyémánt van, hogy King Kong is elismerően csettintene. Bár emlékezne rá, hogyan jutott el ide!










Nos, szögezzük le, hogy nem sokat vártam ettől a könyvtől. Bár nagy rock 'n' roll rajongó vagyok, és sokan említették, hogy "na hát ebben a könyvben nagyon megvan a rock'n'roll 
érzés, és azt' a, de jó belelátni egy ilyen banda hétköznapjaiba", ez valahogy elmaradt. 

Persze, számítottam rá, hogy a történet az erotikus szálat fogja inkább boncolgatni, - mert ugye abból aztán volt bőven, ezek ketten konkrétan ott és úgy estek egymásnak, ahol és ahogy csak akartak - néhol már nagyon unalmas volt. A fülszöveg egyébként korrekt, nem ígér semmit, amit leír az úgy is lesz, szóval a csalódottságom egyáltalán nem jogos, csak én vártam túl sokat ettől a történettől. Buta, buta Dorka.
A két főszereplő teljesen semleges volt számomra, nem tudtam se szeretni, se utálni őket. Jó pont viszont, hogy az írónő nem egy szőke cicababát csinált Evelynből, hanem egy átlagos, önmagát reálisan (néhol inkább negatívan) látó, a felnőtt lét elején álló kiscsajt. Néhol együtt tudtam érezni vele, s mikor kiállt magáért a szüleivel szemben, gondolatban még meg is tapsoltam.

Az első fele vontatott volt, és nem igazán szólt semmiről, csak arról, hogy Evelyn, a főszereplő lány nem emlékszik, hogyan ment hozzá a dögös, észvesztő, tökéletes, félhosszú hajú, zenészhez, s ez az imént említett görög félistennek nem igazán tetszik, így megpróbálja emlékezésre bírni a lányt. Persze Őtökéletessége olyan ellenálhatatlan, hogy a lánykánk azon minutumban halálosan beleszeret, mert hát ki is tudna neki ellenállni - mondjuk én, haha.
Fájó, de ez a regény is, mint oly sok másik, nagyon jó is lehetne. Lehetne. De nem lett az. Ehelyett unalmas, kiszámítható kliséhalmaz. A bandáról semmit nem tudtunk meg, azon kívül, hogy Mal mindig jó fej, és tapadnak rá a csajok (melyik zenészre nem?), Ben teljesen semleges, Jimmy pedig egy arrogáns bunkó - aki persze varázsaltos módon a könyv végén egycsapásra rendes lesz. Mert, hogy az elvonó erre is képes. Gondoskodó, jó fej bátyókat csinál az elkényeztetett seggfejekből.

Összességében nem mondhatom rá, hogy rossz volt. Az írónő humora néhol még be is talált. Egy könnyű olvasmány, ami - számomra - semmiről nem szól, egy szerelmes történet otthon unatkozó lánykáknak, akik a szőke hercegről (sokkal inkább félisten rocksztárokról) ábrándoznak, és kiszakadva a hétköznapokból, egy tündérmesében találják meg elveszett nyugalmukat. Mert ez az volt, egy tündérmese, tetőtől talpig.


De nem. Egyszerűen nem tudtam megszeretni David-et. Annyira tökéletes volt, de mégis egy rosszfiú, lepedőakrobata, érzékeny és romantikus, aki csak arra vágyik, hogy végre egyszer úgy kezeljék, mint egy átlagos pasit. Na ja, mert ilyet még sehol nem láttam. *És most csendben felmutatok egy Szarkazmus táblát*
(Csak tudnám, miért nem tudta megmagyarázni Evelynnek már abban a minutumban, hogy a csókot az a liba kezdeményezte... Persze, akkor hol lett volna a csavar? )



A könyv Moly-adatlapja: Taktus