Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

A ​húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót. Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír. Az író elvállalja a munkát, és ezzel ördögi csapdába kerül; hidegvérű gyilkosok, kegyetlen kopók, áruló barátok és csalfa szerelmek kísérik temetőkön és kísértetkastélyokon át, hogy végtére is leleplezze azt, aki a szálakat mozgatja.

Kezdődjön hát az ANGYALI JÁTSZMA…

Az Elfeledett könyvek temetője sorozat második kötete, mégis elsőként ajánlanám mindenkinek. Bár számomra nem múlta felül A szél árnyékát, valamilyen módon mégis több volt. Vagy kevesebb. De egyáltalán nem hasonló. Az volt az érzésem, hogy míg A szél árnyékában Zafón csak bontogatta a szárnyait, félve tesztelgette, mennyit bír el a közönsége, itt, az Angyali játszmában már beleadott apait-anyait. Hullottak az emberek, folyt a vér patakokban, a szálak bonyolódtak, s ha választ is kaptunk egy kérdésre, az tucatnyi új kérdést szabadított ránk. 

A könyv végére ahelyett, hogy tisztázódtak volna a dolgok, csak zavarosabb lett minden. Hiába, ez nem egy nyári limonádé, itt nem lehet mondatok felett elsiklani, kőkeményen figyelni kell. És ha ez sikerül, akkor se lesz tisztább semmi. De legalább elmondhatjuk, hogy "Én megpróbáltam.." Mielőtt bárki félreértene, leszögezném, hogy leborulok Carlos bácsi tehetsége és nagysága előtt, egyedi és utánozhatatlan a stílusa (vagy csak nem vagyok még elég művelt, hogy feltűnjön, valakiről koppintotta :D ) és nagyon tetszett ez a könyve is. Sokkal nyomasztóbb, mint A szél árnyéka, pedig az sem egy lányregény, és bár sosem vágytam igazán Barcelonába, egyre inkább megy el tőle a kedvem. Sötét, véres, tébolyult regény ez, amit talán csak az íróhoz hasonló elborult elmék érthetnek teljesen, mi földi halandók meg csak pislogunk, mint hal a szatyorban. De van egy jó hírem, kedves barátaim, nem is baj, ha nem értjük teljesen. Az író magával ragadó stílusa, az érzelmek kusza kavalkádja és a fanyar humor tökéletesen kárpótol. Idézetek tömkelegét jelölgettem be, azokat, amiken jót kacagtam, azokat, amik nagy igazságot rejtettek vagy csak épp igen frappánsan voltak megfogalmazva, majd rájöttem, hogy lassan az egész könyvet idézhetném úgy ahogy van.

Kedvenc idézetem:

"Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és a fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket, akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk."


a könyv Moly-adatlapja: Angyali jatszma