Jodi Picoult: A nővérem húga
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.
Érdekes, miként választunk kedvenc írókat. Vannak, akik két-három könyv elolvasása után kijelentik: bármit is írjon, már biztos, hogy szeretni fogom. Akadnak, akik csak az ismertebb 'slágereket' ismerik egy-egy írótól, mégis kedvenccé avanzsálják. És végül: vannak, akik, noha egy könyvét sem olvasták még, érzik, hogy kedvenc lesz. Ez vagyok én.
Jodi Picoult nevével sokáig nem találkoztam, sem könyvesboltban, sem máshol. Talán azért, mert csak mostanában kapták fel, vagy talán csak jól elbújt előlem, mindegy is. Az első könyve, ami szembe jött velem nem a nővérem húga volt, hanem az Elrabolt az apám. Mégis ez került a kívánságlistámra. A belőle készült filmet ugyan nem láttam,de tudtam, hogy a könyv kell nekem. Karácsonykor anyukám a kívánságlistámról választott nekem könyvet, ami már akkor is túllépte a 90 tételt. Nos, én hiszek abban, hogy bizonyos könyvek nem véletlen találnak meg minket, ahogy az sem véletlen, hogy ugyan Karácsonyra kaptam, csak most jutottam az elolvasásáig.
A váltott szemszögű történetmesélés meglepett, de később kiderül, hogy enélkül aligha ért volna valamit a könyv. Igaz, kissé nehezen rázódtam bele, de imádtam. Sokak szerint Jodi Picoult egy kliséhalmazt gyárt minden könyvében, és ezért sokan nem is szeretik, sőt utálják a stílusát.
Szerintem, ha valaki ezt utálja, az nem elég érett még, hogy megértse és érzelmileg feldolgozza azokat a lélekboncolgató történeteket, amiket Picoult megalkot. Igen, megalkotja őket, mert ha szereted, ha nem, attól még igenis, egy csodálatos tehetséggel megáldott íróról beszélünk. Az én példám Wass Albert. Nem szeretem az ő giccses, már-már csöpögős és dagályos stílusát. De nem mondanám rá nyugodt szívvel, hogy nem tehetséges író. Mert az, attól függetlenül, hogy nem én vagyok az ő célközönsége.
Jodi Picoult sosem egyszerű témát dolgoz fel. Szereti az emberi döntéseket, azok miértjét, a családi konfliktusokat, a múltba nyúló, már szinte krimi jellegű ügyeket körbejárni.
A nővérem húga is főként az emberi lélektanról, a családon belüli kibogozhatatlan szálakról szól és persze arról, vajon a törvény engedhet-e egy 13 éves gyereknek, aki saját maga szeretne dönteni az életéről és az azt érintő orvosi beavatkozásokról.
A szereplők szerintem remekül ki lettek dolgozva, s ez főleg a váltott szemszögű elbeszélésnek köszönhető. Sara, az anyuka, amíg nem ismerjük a történetét, talán egy szörnyű embernek tűnik, aki csak azért vállalta harmadik gyermekét, hogy másik lányát életben tartsa. Nekem ez továbbra is ellenszenves. Ha valaki gyereket vállal, az ne okkal legyen, hanem mert szeretné azt a gyereket csak azért, mert. Igen, szeretetben nevelték fel Annát, és igyekeztek nem különbséget tenni a három csemete közt, mégis, bennem maradt egy aprócska tüske. Nem vagyok anyuka, így fogalmam sincs, hogyan döntenék én. Valószínűleg rettegnék és mindent megtennék, hogy megmentsem a kislányomat. Mindent. Nem tudok elítélni senkit, ez egy olyan helyzet, ahol, ahogy Anna mondta, ha nyerünk, akkor se nyerünk.
Talán néhányaknak tényleg klisésnek tünhetnek a szereplők belső monológjai, de kérdem én, az élet maga nem egy nagy kliséhalmaz? Ebből tevődik össze, hiszen nincs új a nap alatt. Ne várjuk el senkitől, hogy olyan titkot tárjon elénk, amit még senki, hiszen ez a könyv nem is erről szól, hanem arról, vajon lehet-e jól dönteni egy ilyen helyzetben.
A történet vége nagyon megrázó volt. Valahol számítottam rá, hogy nem úgy ér véget, ahogy kell, mégis, ezt éppen pont így nem hittem volna. Remek csattanó, még ha hatásvadász is, mert egy kicsit tényleg az. De kit érdekel?
Összességében imádtam a könyvet, alig tudtam letenni és léleksimogató, ugyanakkor lélekmarcangoló volt olvasni.
Kedvenc idézetem:
"Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie."
a könyv Moly-adatlapja: A nővérem húga
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése